Először is azzal kezdeném, hogy szerintem senki nem félt jobban a szüléstől, mint én. Mindig azt hallottam az ismerőseimtől, hogy ami bement az is ki is tud jönni ugyanott.
Én bevallom őszintén féltem, hogy valami komplikáció lép fel közben, és vagy nekem - vagy amibe bele se merek gondolni - a babának valami baja lesz. A férjemet is ezzel fárasztottam elég sokszor. Mindezt azért szerettem volna leírni előre, hogy megnyugtassak minden olyan leendő anyukát, akik így gondolkodnak mint én, hogy nincsenek egyedül. Teljesen normális dolog félni az ismeretlentől.
Az én történetem: Nálam a szülés teli volt bonyodalmakkal, de kezdjük az elején. Április 9-én reggel mentem a szokásos Ctg-vizsgálatomra, teljes nyugodtan mivel volt még egy hetem papíron. A vizsgálaton mutatkoztak a jósló fájások, de nem foglalkoztam különösebben vele, mivel számomra nem voltak olyan intenzívek. A nőgyógyászom is megnyugtatott, hogy minden rendben, így majd pénteken találkozunk a következő Ctg-n. A párommal közösen lefeküdtünk aludni, aztán éjszaka párszor felkeltem, hogy a pöttöm erősen mocorog, néha-néha még fájásom is volt, de nem gondoltam semmi komolyra. Előtte gombás ételt ettem így arra fogtam, hogy biztos attól van mindez. Aztán hajnal fél 4 körül, már egyre sűrűsödtek a fájások, de nagyon rendszertelenek voltak. A párom felkelt arra, hogy nem fekszek mellette, kérdezte minden rendben van. Elmondtam neki, hogy lehet, hogy ma szülni fogok, kérdezte induljunk e be. Mondtam, hogy ne, menjen csak nyugodtan dolgozni, ha van valami majd hívom. Épp hogy megkaptam tőle az sms-t hogy rendben beért, utána erős pisilési ingert éreztem, így kiindultam a mosdóba. Hát nem jutottam el kb fél métert se, ugyanis elfolyt a magzatvíz. Gyors telefonálás férjemnek, hogy bocsika, de mégis szülök, gyere haza SOS.
Mire hazaért addigra a mentő is odaért. Már akkor remegtem az idegtől, nem éreztem magam felkészültnek, úgy éreztem még kell egy kis idő. Amint beértünk vittek a szülőszobába, hívták az orvosom, megvizsgáltak, célzott, hogy lehet császár lesz, de elengedtem a fülem mellett, hiszen még rengeteg időm van. Igazából gyanúsnak kellett volna lennie, hogy nem voltak erős fájásaim, de gondoltam az adrenalin vagy valami. Kint álltam a folyosón és beszélgettem a párommal, meg anyuval. 10 óra körül visszajött az orvosom, megint megvizsgált. Kérdezte, hogy biztos magzatvíz folyt el?! Mondom igen, elég sok jött, ez nem nyák volt. Behívatta az ultrahangos orvost, hogy nézze meg a burkot hogy hol repedt meg, hiszen a fertőzésveszély fennáll, ha valóban a burok repedt. Nem értettem miért sürgölődik ennyire, hiszen tanultam, hogy első szülő nőnél a vajúdás akár 10 óra is lehet, nekem meg alig telt el 4 óra a magzatvíz elfolyása óta. Az Uh-s doktor kijelentette hogy itt bizony magzatvíz folyt el, csak a burok fent repedt meg. Még mindig nem fogtam fel, hogy nincsenek fájásaim, és hogy ez baj. Kiderült, hogy nem is tágultam, a méhszájam sem mozdult semmit. Így az orvosom ismét elmondta, hogy ebből lehet császár lesz, de még megpróbáljuk az oxitocinos infúziót. Itt már kétségbe estem, hiszen nem szülhettem meg a gyermekem természetes úton, nem foghatom azonnal a kezembe. A párom mellettem lehetett, nélküle biztos, hogy teljesen kibuktam volna. Sajnos az infúzió hatására is akkor voltak csak fájásaim, ha folyt, utána semmi és tágulni sem tágultam még mindig. Így a pici érdekében az orvosom mondta, hogy meg kell, hogy császározzon. A férjem nyugtatott, hogy nem lesz semmi gond, hogy minden rendben lesz. De én rettegtem, hiszen ez egy műtét, vágásokkal, szövődmény lehetőségekkel meg mindennel. Megkaptam a gerincérzéstelenítést, ami hatására szépen lassan nem éreztem a lábaim. Aztán elkezdték a vágást, kicsit mintha éreztem volna éles fájdalmat, de nem foglalkoztam vele. Aztán elkezdett tágítani az orvosom, itt már tudtam, hogy valami nagyon nem oké, hiszen éreztem mindent, pedig nem kellett volna. Az ott lévők szerint felsikítottam, de ez nekem kiesett. Leálltak, mert tudták, hogy baj van. A párom is nagyon megijedt, hiszen csak annyit látott az ablakon keresztül, hogy megálltak és felettem ügyködnek. Mondta az altató orvosom, hogy be kellett altatni! A szülészem viszont mondta, hogy ki kell bírnom míg kiszedik a kis törpét, hogy ne hogy valami baja legyen. Az altatós orvos ott volt a fejemnél, simogatott, nyugtatgatott, hogy bírjam ki még egy kicsit, és azonnal altat. Ezért nagyon hálás vagyok neki, nélküle nem bírtam volna ki. Végre kiemelték a kisfiam, viszont nem sírt fel azonnal (lusti volt). Aztán bealtattak. A következő emlékem az, hogy a kórterembe vagyok, és fájdalmaim vannak.
Aztán behozták a kisfiam. Azt nem mondom, hogy minden fájdalmam elszállt, de az eufória érzés megérkezett. Tudtam, hogy ő miatta megérte szenvedni.♥♥
Köszönök mindent a mentősöknek, a szülésznőmnek, a csecsemős nővéreknek, az altató orvosomnak, a szülészemnek, a műtős fiúknak, a családomnak. És persze a páromnak, hogy mellettem volt. ♥
(Illusztráció: Saját kép)
